„Ó, én dicsőséges és drága Magyarországom, kerüljön bár sok erőfeszítésembe, méltó leszek hozzád, és tihozzátok, szeretett honfitársaim” – írta 1840-ben Liszt Ferenc. Magyarország szülöttjének vallotta magát, de nyitott volt számos más európai ország kultúrája iránt is, s mindenütt jelentősen hozzájárult a zenei kultúra fejlődéséhez. E hatást hivatott összefoglalni a Müpában megtekinthető „Liszt! Minden tekintetben. Életút-kiállítás 2011”, amely hat témakör köré csoportosítva ad ízelítőt egy maradandó hatású művész világából.
Liszt Ferenc a 19. század egyik legnagyobb zongoraművésze, merészen újító zeneszerző, karmester, pedagógus és zenei író. 200 éve, 1811. október 22-én született a Sopron vármegyei Doborjánban, az évforduló alkalmából meghirdették a Liszt-évet, és Európa-szerte különböző programok keretében tisztelegnek művészete előtt.
Liszt Ferenc hatéves volt, amikor kiderült kivételes zenei tehetsége. Először 1820 októberében lépett nyilvánosan a közönség elé Sopronban, 11 éves korában már nyilvános hangversenyeket adott. Egy évvel később – a család Nyugat-Európába indulása előtt – búcsúkoncertet tartott Bécsben, ahova meghívták Ludwig van Beethovent, aki az ifjú művész egyik példaképe volt. Emellett Liszt olyan pályatársakat és barátokat tudhatott maga mellett, mint Friedrich Chopin, Hector Berlioz, Robert Schuman és Richard Wagner. Első, nyomtatásban megjelent kompozíciója, egy variáció Anton Diabelli témájára 1824-ben Bécsben keletkezett.
„A zongorám én vagyok”
A Párizsban élő Liszt 1832-ben Paganini hegedűkoncertjein fellelkesülve lázas gyakorlással fejlesztette technikáját. Virtuóz játékával és lenyűgöző egyéniségével meghódította Európát. Az ünnepelt művész először 1839–1840 fordulóján látogatott haza Magyarországra, ahol Pest-Budán, Győrben és Sopronban adott koncertet. Mindenütt óriási lelkesedéssel fogadták. 1846-ban hosszabb hazai koncertkörútján Erdélybe is eljutott. Kolozsvárott négy hangversenyt adott. Körútjai során Liszt Európa szinte valamennyi országába eljutott, s olyan távoli tájakra is, mint Cork, Gibraltár, vagy épp Isztambul.
A szimfonikus programzene mestere
Liszt már 1842-ben elnyerte a weimari nagyhercegtől a rendkívüli szolgálatban lévő udvari karmester címet. 1848. január végén le is telepedett a városban és több mint egy évtizedig ténylegesen ő irányította a város zenei életét. Már korábban is komponált néhány művet zenekari kísérettel, a szimfonikus zene azonban weimari karmestersége idején, az 1850-es években került munkásságának előterébe. Egytételes zenekari programdarabjaival, a 12 szimfonikus költeménnyel új műfajt teremtett. A weimari évek gyümölcse a Faust-szimfónia, a h-moll szonáta, valamint számos orgonamű és dal is.
Az egyházi zene szolgálatában
A vallásos érzület Lisztet egész életében végigkísérte, 1835-ben már cikket közölt az egyházi zene megreformálásáról, majd főként az 1860-as években – Rómába költözve – foglalkoztatta ez a téma. Két oratóriuma (Szent Erzsébet legendája, Krisztus), négy miséje, rekvieme, zsoltárai, motettái a szent szövegek mélységes átéléséről tanúskodnak. Az ősi hagyományokat ötvözte az új harmóniavilággal és formai újításokkal.
Mester és tanítványai
Apja halála után (1828) a fiatal Liszt zongoraoktatással kereste kenyerét. Ismert művésszé válásától kezdve azonban mindig ingyen tanított. 1835-ben a genfi konzervatóriumban is, weimari karmester korában kiváló muzsikusok pályakezdését segítette. 1869-től haláláig Weimar, Róma és Budapest között osztotta meg életét, mindenütt tanítványok vették körül. 1857-ben alapító elnöke és tanára lett a budapesti Zeneakadémiának, és szolgálati lakásában tanított. A 14. Magyar rapszódiát Liszt legkedvesebb tanítványának, Hans von Bülow-nak, későbbi vejének ajánlotta, aki mint karmester, tanár, zeneszerző és zenekritikus is ragyogó pályát futott be.
„Mint magyar hazámnak hű fia”
Liszt Ferenc élete nagy részét távol töltötte szülőföldjétől, mégis ragaszkodott magyar állampolgárságához és hazájához. Anyanyelve német volt, de legszívesebben franciául írt és beszélt, ám számtalanszor kinyilvánította, hogy magyarnak tekinti magát. Az 1838-as pesti árvíz híre Velencében érte, amelynek kapcsán így írt: „Ó, én távoli vad hazám, ismeretlen barátaim! Széles nagy családom! Fájdalmad kiáltása visszahívott hozzád.” A művész Bécsben 24 ezer aranyforintot gyűjtött össze az árvízkárosultak javára. 1839–1840 fordulóján már ünnepelt virtuózként látogatott hazájába, ahol életre szóló fogadtatásban volt része. „Mindenütt máshol a közönséggel van dolgom, de Magyarországon a nemzethez szólok” – írta Festetich Leó grófnak 1840. március 22-én. Lipcséből, majd decemberben Manchesterből írt levelében így fogalmaz: „Minél inkább múlnak a napok, annál jobban növekszik a haza emléke a szívemben. Ó, én dicsőséges és drága Magyarországom, kerüljön bár sok erőfeszítésembe, méltó leszek hozzád, és tihozzátok, szeretett honfitársaim.”
A kiállítás helyszíne: Művészetek Palotája, 1095 Budapest, Komor Marcell u. 1.
Megtekinthető: 2011. január 22. – május 31.
Forrás: MNO Magyar Nemzet Online – „Máshol a közönséggel van dolgom, de Magyarországon a nemzethez szólok”.
RSS
